Filmrendező, író, filozófus, a Védegylet, majd az Élőlánc Magyarországért egyik alapítója. Az ELTE Társadalomtudományi Karán 1999-2009 között a humánökológia szakirány felelőse, majd a 2011-ben alapított Humánökológia Mesterszak igazgatója lett. Rendszeresen meghirdetett tárgyai közé tartozik a Környezet és etika, Politikai ökológia, Utak az ökofilozófiához, Média és környezet és A humánökológia a társadalomelméletben.

Fenntartható Városok: Mit értünk a fenntarthatóság szociológiája alatt? Hogyan jelenik meg ez a fogalom a városok, települések vonatkozásában? 

Lányi András: Érdemes először a fenntarthatóság fogalmát feltárni, mely napjainkban már szinte “gumifogalommá” vált. Az eredeti fogalom a “steady-state”, tehát a tartós állapot. A természeti rendszereknek van egy érett állapota, melynek dinamikus egyensúlya általában hosszabb ideig fenntartható. Ezt nevezzük tartós állapotnak. A közgazdasági gondolkodásban ezt a liberális társadalom elmélet klasszikusa, John Stuart Mill vezette be a 19. század közepén. Ő veti fel, hogy a végtelen növekedés egy véges rendszerben teljes képtelenség és felhívja a figyelmet arra, hogy nem is feltétele a fejlődésnek.

„A fenntarthatóság fogalma pedig a Meadows-házaspár munkája nyomán terjedt el és vált politikai “gumifogalommá”. Így azonban elsikkad a fogalom eredeti tartalma, mivel szembeállítja a fejlődést a növekedéssel. A fogalom egyszerűen a fejlődés helyébe került. Eddig hittünk a fejlődésben, most pedig a fenntarthatóságban hiszünk, ahelyett hogy megvizsgálnánk hogy mit akarunk fenntartani: hogy biztos fenn akarjuk-e tartani az adott állapotot vagy éppen változtatni akarunk rajta. Véleményem szerint a “fenntarthatóságnak” mint kifejezésnek a változás ellenfogalmaként való használata kifejezetten kártékony.„

Ma már nem lehet egy városról beszélni a környezete nélkül, így fontos a város problematikáját nem csak önmagában, hanem a valóságos térbeli összefüggésében vizsgálni. Egy-egy város felszívja a környezetének az erejét, és mérhetetlen pazarlás tapasztalható nem csak a természeti, hanem társadalmi erőforrások és az épített környezet tekintetében is. Ezekből az anomáliákból vezethető le a többi vázolt pontunk is. A városi zöldterületek elpusztulása, egyre sűrűbb beépítése az ember számára egyre élhetetlenebbé teszi az adott várost, és a társadalmi térnek egyfajta tematikus átalakulása megy végbe. 

F.V.: Hogyan segítheti elő a helyes várostervezés a megfelelő magatartásformák kialakulását a lakosságban? Hathat ez egyfajta ösztönzőként a fenntarthatósági törekvések iránti nyitottságukat illetően? 

L. A.: Természetes igen, hathat de ebből az igenből nem az következik, hogy az önkormányzatoknak vagy bárki előjárónak kellene példákat mutatni, mintát adni a társadalom számára, hanem ez inkább egy kölcsönhatásra utal. Gyakorlatban a demokrácia arról szól, hogy a városvezetők figyelmesen meghallgatják, megismerik és párbeszédet folytatnak, és maguk kezdeményezik a párbeszédet a különböző csoportok között. Ebből a jó gyakorlatok és példamutató kezdeményezések elkezdenek terjedni, és nem a hatóságoknak kell kitalálni, hogyan éljünk. Ugyanakkor a hatóságnak kellene ösztönözni, támogatni azokat a kezdeményezéseket amelyeket a közvélemény jónak talál. Ehhez viszont ismerni kell a közvéleményt és aktívan kell hallgatni. Először is helyre kellene állítani azokat a fórumokat ahol a közvélemény megnyilvánulhat, és ennek nem tett jót a mediatizált tömegkommunikáció. Sokkal jobb a hatásfoka az olyan találkozásoknak amelyek valódi, fizikai térben valósulnak meg emberek között. A helyben lakók helyi emberek ritkán találkoznak, így nem is igazán izgatja őket a körülöttük lévő környezetet. Sajnos egyre kevésbé kötődünk a helyi természethez. 

F.V.: A települési fenntarthatóság valódi megvalósításának folyamatában hogyan oszlik meg a felelősség az önkormányzati döntéshozók és a magánszféra között? Milyen szerep juthat a civil társadalomnak?

L.A.: A válaszhoz meg kell vizsgálni a szereplők közötti viszonyt. A klasszikus demokráciai modell arról szól, hogy az önmagát szervező, szabályozó, autonóm civil társadalom megkeresi, megválasztja a képviselőit, és ők realizálják a helyi társadalom jogát, hogy a saját erőforrásokkal ők maguk rendelkezzenek. Ezzel szemben az önkormányzatok jogait, anyagi erőforrásait, hatáskörét és apparátusát a rendszerváltozás óta négy évenként ciklusról ciklusra – függetlenül attól, hogy éppen ki kormányzott-folyton csorbították. Ha megnézzük az 1990-es önkormányzati törvényt, ott példátlanul széles feladatkörrel és tűrhető anyagi eszközökkel látja el az önkormányzatokat. Ezért a helyi önkormányzat régóta nem a lakosaitól, hanem a központi kormányzattól függ. 

Ma például minden nagyobb beruházás Budapesten kiemelt beruházási státuszt élvez, ami azt jelenti, hogy szó szerint kiemelték a helyi önkormányzatok ellenőrzési, befolyási övezetéből. Ennek következtében az önkormányzatok, a lakosság választott képviselői tehetetlenül nézik ezeket az általában nagyléptékű beruházásokat. Úgy gondolom, az ilyen kiemelt beruházásokat nem kellene mentesíteni a társadalmi vita, a környezetvédelmi, műemlékvédelmi és egyéb szakhatósági ellenőrzés, korlátozás és a helyi önkormányzatok hatásrendszere alól. Különösen fontosnak tartom a helyi lakosokkal való egyeztetést azzal kapcsolatban, hogy mi készül, mi fog történni a környezetükben.

Politikai ökológusként a szakirodalomban és saját empirikus kutatásaimban is arra a meggyőződésre jutottam, hogy egy döntés minél távolabb születik az érintettektől, annál rosszabb. Ez persze nem mindig van így, de a nagy átlagot tekintve mindenképpen elmondható. Ennek a politikai alapja a szubszidiaritás elve. Érdekes módon, ha az érintettek a saját személyes környezetükben, ügyükben döntenek, akkor sokkal gyorsabban észlelik, ha esetleg rosszul döntöttek, és van alkalmuk azonnal korrigálni. Ezáltal pedig sokkal kevesebb kárt tudnak okozni, mintha azt a döntést egy magasabb szinten hoznák meg.

A felhasznált kép forrása: Vörös Szabolcs/Válasz Online