Szemerey Samu építész, városépítész. Szakterületei a technológia, a kreatív iparágak és az épített környezet kölcsönhatásai. A Kortárs Építészeti Központ alapító tagja, szakmai vezetője. 

Fenntartható Városok: Ön a Kortárs Építészeti Központ alapítója, szakmai vezetője. Milyen inspiráció hatására hozta létre a központot? 

Szemerey Samu: A Kortárs Építészeti Központ (KÉK) alapítványi formában jött létre azzal a misszióval, hogy egy építészettel foglalkozó kulturális intézményként működjön. Abban az időben nem volt olyan szervezet Magyarországon, amelyiknek az volt a küldetése, hogy a kortárs építészet teljesítményeit, az épített környezetnek az aktuális kérdéseit a szakmai és az érdeklődő közönség vagy a szakma számára közvetítse, olyan kérdésköröket, amik a nagyon aktív és nagyon dinamikus nemzetközi szakmai közéletben történtek. Így aztán a KÉK első körös missziója az volt, hogy a kortárs épített környezet és a városi kultúra egyfajta platformjaként működjön. Természetesen az évek során a hazai közélet, illetve intézményi struktúra változásával a missziónk és a KÉK tevékenysége is alakult, formálódott. 

Kezdetekben jellemzően konferenciákat, előadásokat szerveztünk, kiállításokat hoztunk be Magyarországra, nagyon sok nemzetközi tartalmat jelentettünk meg magyarul. Az indulás után hamar érzékeltük, hogy a kulturális és közösségi szervező, agenda meghatározó szerepen túl rendelkezünk azzal a szaktudással, hogy saját tartalmat is előállítsunk. Ekkor már saját előadásokat, kiállításokat is szerveztünk az akkoriban igen népszerű közéleti formátumokban. Így nagyon hamar a tevékenységünk jó részét olyan tematikus programok szervezése alkotta, mint amilyen például a Budapest 100. Az ilyen és ehhez hasonló rendezvények nem kis részben a városi környezet, vagy még inkább az ott élő lakosság városról alkotott gondolkodásának megismeréséről szólnak. A KÉK bő 15 évének a nagyobbik része tehát azzal telt, hogy saját tartalmak mellett részben szakmai, részben pedig szakmai érdeklődésű, de tágabb közösségnek tematizáljuk a hazai épített környezet kulcskérdéseit. 

Végezetül, a KÉK “harmadik fázisa” akkor érkezett el, amikor megkeresések érkeztek hozzánk, vagy mi magunk kezdtünk el az addigi tapasztalatokra építve új kezdeményezéseket elindítani. Ezek már arról szóltak, hogy a tapasztalatot, módszertant, szakmai tudást konkrét projektekben hasznosítsuk, illetve más szervezetek is hasznosítsák, akik egyre gyakrabban kérnek fel minket tanácsadásra, stratégiaalkotásra és szakértői részvételre különféle városfejlesztési programokban. 

Bő másfél évtizeddel az alapítás után az eredeti cél, azaz hogy a kortárs építészet és az épített környezet kérdéseit szakmai illetve érdeklődő közönség számára tematizáljuk ugyanúgy jelen van, ugyanakkor az, hogy mindezt hol és hogyan végezzük, egyre szélesebb körű. 

F.V.: Hogyan látja, hogyan változott a települések szerepe fenntarthatósági szempontból? Milyen szerep jut a városoknak ma ezen “átállás” során – különös tekintettel az építészeti vonatkozásokra?

Sz.S.: 

„Az elmúlt 15 év alatt én a legfontosabb változásnak azt tartom, hogy a korábban még csak szlogenként létező fennntarthatósági tartalmakból mára nagyon sok minden megvalósult, pilotként vagy konkrét programként. Ma számos tapasztalat van arról, hogy ezen célkitűzések megvalósítása hogyan néz ki a gyakorlatban.„

Ez persze sok illúzió szertefoszlásával is járt. Azt gondolom, hogy nagyon nagy elmozdulás érzékelhető nemzetközi közegben és Magyarországon is, nyilván kicsit másként, más háttérrel. Az elmúlt másfél évtizedben sokkal gyakorlatiasabban jelentek meg a fenntarthatósággal kapcsolatos gondolkodásbeli változások, de konkrétabbá vált az is, hogy mit tehetnek a városok, települések, vagy a helyi közösségek hogyan kapcsolódhatnak be ebbe a folyamatba. Természetesen óriási technikai változások is lezajlottak, a közösségi részvétel és kommunikáció teljesen más térben zajlik mint 2006-ban. 

És hogy milyen szerepe van ebben a településeknek? Nyilvánvalóan óriási, hiszen a környezetet érő terhelésnek igen jelentős része a településeken belül jön létre, egyrészt az épített környezet működésből, másrészt az emberi tevékenységekből. Továbbá a koncentrált települési intézményi hálózatok képesek olyan döntéshozatali struktúrákat kialakítani, amik tartós változásokat tudnak működésben is elérni. 

F.V.: Nagyon sokszor találkozunk az “okosváros” fogalmával, melynek a szakirodalomban és az általános köztudatban is számos értelmezési módja létezik. 

Sz.S.: Így van, és azt hiszem ez már önmagában mutatja, hogy az efféle fogalmak mennyire problémásak. Gyakorlatilag a ‘90-es évek óta az összes ebben a témában folytatott beszélgetés egy definíciós körrel kezdődik, amelyben arra próbálunk választ kapni, hogy mit is értünk ezen fogalom alatt. Bár én magam lassan két évtizede nagyon sokat tevékenykedtem annak érdekében, hogy ez a koncepció a döntéshozói környezetben egy értelmezhető fogalommá váljon, mára úgy gondolom, hogy elérkezett az idő arra, hogy túllépjünk rajta.

A kérdésre visszatérve, én úgy vélem, hogy ennek a fogalomnak két olvasata van: az egyik egy technológiai környezetben képzeli el az okos településeket, nagymértékben építve az adatalapú, elemző, optimalizáló folyamatokat magába foglaló információtechnológiákra. A másik értelmezés a technológia-orientált megközelítéssel szemben alapvetően a fenntarthatóságra helyezi a hangsúlyt, tehát az “okos” jelzőt nem egy elérhető fejlettségi szintként kezeli, hanem egyfajta működési modellként, amely természetesen magába foglalja a technológiai innováció használatát, ám itt a célokban és az alkalmazás módjában van a lényeg. E második definíció szerint okos település az, amely úgy fejleszti magát – legyen szó az épített környezetről, infrastruktúráról, vagy akár az együttműködési formákról – hogy ennek eredményeképpen ökológiailag, társadalmilag és gazdaságilag is fenntarthatóbbá váljon, azaz egy élhető, prosperáló környezetet tudjon biztosítani az ott lakók számára. 

F.V.: Mi lehet ebben a döntéshozók és az üzleti szereplők szerepe? 

Sz.S.: Véleményem szerint – önkormányzati szinten maradva – egy döntéshozó számára akkor hasznos egy ilyen fogalom, ha kézzelfogható döntések alátámasztására szolgál az adott településen. Fontos kérdés, hogy a nagy, nemzetközi keretrendszerekből kiinduló kezdeményezések milyen mértékben fordíthatók le a helyi közösség nyelvére, a helyi szintű ügyek kérdéseire, azaz mennyire válaszolnak ezek a megoldások a konkrét igényekre. 

Fontos látni, hogy az ilyen „okos” projektek számos más, napirenden lévő kérdés, és a rájuk adandó megoldási ötletek tengerében merülnek fel. Egy önkormányzati döntéshozó gyakorlatilag folyamatos bombázás alatt van, jellemzően cégek részéről, olyan projektekkel és megoldásokkal, amelyek mind a fenntarthatóság vagy az okosság ernyője alá tartoznak. Az a kritikus kérdés, hogy ezek közül melyek azok, amelyek valóban, gyakorlati szinten is értelmesek. Persze az is fontos, hogy a témát mérsékeltebben ismerő döntéshozók számára melyek azok a javaslatok, amelyek áttekinthetőek, egyértelműen realizálhatóak, és hogy valóban ezek-e a hasznos beruházások. 

A hazai közegben az elmúlt bő másfél évtized mindenképpen megtette a hatását, mi magunk is érzékeltünk egyfajta áttörést e tekintetben. Korábban az volt a fő mondás a legtöbb magyar település részéről, hogy ezek a témakörök túlmutatnak az adott település határain, célszerűnek látták fővárosi, nagyvárosi szinten tartani az ilyen irányú gondolkodást. 2-3 évvel ezelőttre azonban ez érzékelhetően megváltozott. Ma már gyakran kistelepülések részéről is nagyfokú érdeklődés mutatkozik a téma iránt, keresik, hogy milyen megoldásokat hozhat ez a terület számukra. 

F.V.: A döntéshozók téma iránti elkötelezettségét nagymértékben befolyásolhatja a lakosság fogadókészsége is. Hogyan fogadja mindezt a társadalom? Készen állunk- e arra, hogy zöldebb, fenntarthatóbb városokban éljünk?

Sz.S.: Számos kérdéskör van, amelyek esetében az állampolgárok kisebb mozgástérrel rendelkeznek, hiszen például a közszolgáltatások esetén a döntés nem az egyének kezében van. Egy olyan léptékű ország esetében, mint Magyarország, amelynek kevesebb mint 10 millió lakosa van, a digitalizációt, “okosítást”, fejlesztést érintő döntések jó része nem feltétlenül települési, sokkal inkább központi kérdés. Piaci alapon számos szolgáltatás számára egészen egyszerűen nem éri meg kistelepülési szinten foglalkozni ezen kérdésekkel. Nagyon sok eszköz és folyamat  bevezetése Magyarországon és a hasonló léptékű országokban központi alapon képzelhető el. 

Egy alapvető adaptációs szintet ezzel együtt nem nehéz elérni, de ebben például a település vezetése és a lakosság közötti kapcsolat meghatározó. Ebben a vonatkozásban azt a kérdést érdemes megvizsgálni, hogy melyek azok az ösztönzők, amelyeknek köszönhetően a fenntarthatósági szemlélet személyes vagy közösségi átvétele hasznosnak tűnhet.