Bevezető gondolatok
Széleskörben ismert tény, hogy a városi növekedés jelenlegi üteme korábban soha nem látott mértéket öltött. A gyors urbanizáció óriási kihívásokkal jár, beleértve a növekvő légszennyezést, a nem megfelelő alapszolgáltatásokat és infrastruktúrát, valamint a tervszerűtlen városi terjeszkedést, amelyek a városokat még kiszolgáltatottabbakká teszik a katasztrófákkal szemben.
Városainknak és falvainknak tisztának és biztonságosnak kell lenniük, megfelelő lakhatási lehetőségekkel és olyan alapvető szolgáltatásokkal, mint a víz és az áram. Szükségük van tiszta, hatékony közlekedési rendszerekre és zöldövezetekre is, valamint fejlesztenünk kell a levegőminőséget és a hulladékgazdálkodást is.
Helyes várostervezéssel és menedzsmenttel a városi terek befogadóvá, biztonságossá és fenntarthatóvá válhatnak, valamint élénk csomópontokat jelentenek a kereskedelem, a kultúra és a tudomány számára.
A 2030-as keretrendszer minden kétséget kizárólag ambiciózus. Annak minden céljának, célkitűzéseinek és indikátorainak történő megfelelés természetesen egy nemzet számára sem valósítható meg 100%-osan. Ahhoz azonban, hogy a lehető legtöbbet tudjunk megvalósítani ezen célokból, elengedhetetlen, hogy a magas szintű politikai fórumokon kívül, a lakossághoz legközelebbi szinten is tegyünk érte. Ezt a folyamatot nevezzük a 2030-as Fenntartható Fejlődési Célok lokalizálásának, mely egyaránt magába foglalja annak vizsgálatát, hogy az helyi önkormányzatok alulról építkező fellépésük révén miként támogathatják a 2030-as menetrend megvalósítását, valamint azt, hogy az SDG-k milyen keretet nyújthatnak a helyi fejlesztési politikának. A 2030-as keretrendszer megvalósításához vezető egyik első lépés annak biztosítása, hogy a helyi önkormányzatok számára megfelelő környezet és erőforrás áll rendelkezésre a valódi cselekvés véghezvitelére.
A „fordított piramis modell”
A fenntarthatósági célok implementációjának teljes spektrumát célszerű egy fordított piramis analógiáján keresztül vizsgálni.
Ennek legfelső szintje a nemzetközi jog területe. A nemzetközi (politikai) közösség, valamint az ezen közösség működésének keretét biztosító nemzetközi jog egyes, például különböző nemzetközi szervezetek (pl.: ENSZ) keretében megállapított ambiciózus cselekvési tervek révén szolgál iránymutatásokkal globális szinten. Ezen iránymutatások azonban, jogi szempontból nézve, gyakran jogi kötőerőtől mentesek. Erre a legjobb példa jelen téma vonatkozásában éppen a 2030-as Fenntartható Fejlődési Célok keretrendszerének ENSZ Közgyűlési határozatban történő elfogadása, amely mint ilyen jogi kötőerővel nem rendelkezik. Kérdés tehát, hogy miként transzformálható át a nemzetközi szintéren megjelenő ambiciózus dokumentumok köre jogi szempontból is releváns cselekvési eszközökké.
Felülről lefelé haladva a piramis második szintje a kormányközi együttműködések területe. Az Európai Unió egy nagyon sajátos entitást képez, hiszen az EU az alapító szerződéseiben meghatározott egyes tárgykörökben „kvázi államként” viselkedik (ilyennek tekinthető többek között a kereskedelempolitika, vagy akár az egységes vámpolitika területe). Az Európai Unió az alapítószerződések alapján különböző hatáskörök mentén épül fel, így beszélhetünk tagállami, uniós és megosztott hatáskörökről. A Fenntartható Fejlődési Célokat áttekintve több olyan célt, és számos olyan célkitűzést találunk, amely a felszínre hozza ezen hatásköri problémát. Egyfelől a nemzetközi jog oldaláról érkezik egy elvárás az egyes célok teljesítése irányában (még akkor is, ha az ENSZ Közgyűlés az SDG-k közgyűlési határozatban történő elfogadásával megfosztotta azt bárminemű jogi kötőerő fennálltától), másik oldalról azonban az európai unió jogrendszerének szemüvegén keresztül vizsgálva az egyes célok és célkitűzések megvalósításához szükséges lépéseket az látható, hogy ezen hatáskörök egy része tartozik csak kizárólagos uniós hatáskörbe, maradékuk pedig tagállami hatáskörként szerepel. Visszautalva a fent említett háromdimenziós modellre, azt láthatjuk, hogy míg a környezeti aspektusokat tekintve némiképp nagyobb mozgástérrel rendelkezik az Unió, addig például a szociális téren az alapító szerződések értelmében lényegében maradéktalanul tagállami hatáskörök dominálnak, így tehát 27 egymástól majdhogynem teljesen független és össze nem hangolt szakpolitikák összessége tapasztalható.
A piramis harmadik szintje a regionális együttműködési lehetőségekre fókuszál. Vizsgálandó kérdés, hogy az uniós tagállamok közötti, kisebb, regionális együttműködési alakulatok (pl.: a V4 államai) milyen mértékben nyúktanak megfelelő és hatékony platformot a fenntartható fejlődés keretrendszerének közös implementálásához, valamint, hogy milyen intenzitású a hajlandóság az egyes tagállamok részéről ilyen irányú együttműködések iránt.
Végezetül pedig elérkezünk a negyedik szintre, a tagállami szintű implementáció kérdéséhez. Ezen a szinten az egyes tagállamok ún. Önkéntes Nemzeti Beszámolóinak (Voluntary National Reviews – VNRs) elemzése szolgál vizsgálati alapul. Ezen dokumentumok, valamint egyes, a fenntartható fejlődés részterületeihez kapcsolódó nemzeti stratégiák és akciótervek vizsgálatával arra a kérdésre helyeződik a hangsúly, hogy az Európai Unió tagállamai jogi, valamint ez EU tagságból eredő részben politikai lehetőségeikhez mérten milyen mértékű előrehaladást értek/érnek el a fenntartható fejlődés keretrendszerének implementálásában.
Piramisunk legalsó, tagállami szintjét kibontva megállapítható, hogy azon belül elkülöníthetjük a „felső” vezetést, azaz pl. egy állam mindenkori kormányát és annak tevékenységét, illetve az „alsóbb” szintet, azaz az úgy az államigazgatás, mint az önkormányzati igazgatás területi szintjét. Míg a központi államigazgatást alapvetően a makro szintűproblémák kezelése, illetve egyes makro politikai történések foglalkoztatják, addig a helyi önkormányzatok, a lakossághoz legközelebb álló szint lévén a helyi szintű ügyek stratégiai tervezésébe tudnák kézenfekvő módon hasznosítani a fenntarthatóság koncepcióját.
A tagállami szintű implementáció
Ha általános jelleggel vizsgáljuk a kormányok – valamint tágabban a nemzeti szintű döntéshozatal – szerepét a fenntartható fejlődési keretrendszer tagállami implementálására tekintettel, akkor gyakorlatilag annak a befolyásnak a mértékét vesszük górcső alá, amelyet a tagállam gyakorol ezen relációban a polgáraira, illetve – a másik irányból megközelítve ugyanezt a kérdést – amelyet a polgárok sokasága (és általánosabban fogalmazva egy adott állam társadalmi és gazdasági berendezkedése) gyakorol az állam vezetőire.
Legyen szó az államigazgatás bármelyik szintjéről, minden esetben fontos kihangsúlyozni az állam „bizalomépítő”, átláthatóságot közvetítő szerepét. A megfelelő társadalmi, gazdasági fejlődés csak úgy érhető el, ha a társadalomban kialakul egy bizonyos bizalmi szint a vezető réteg, a kormány, az országgyűlés iránt. Ez a bizalom lesz az első számú garanciája annak, hogy a lakosság (legyen szó egyénekről vagy vállalatokról) támogatóan áll majd hozzá a kormányzat fenntarthatóságot promótáló kezdeményezéseihez. A mindenkori kormányok feladata továbbá annak biztosítása, hogy a törvényhozás hatalmi ága mellett a végrehajtás (ezen belül elsődlegesen a közigazgatás) rendelkezzen megfelelő kompetenciával, képzettséggel és kapacitással a szükséges reformok végrehajtásához, hiszen a (központi) közigazgatásban dolgozók megfelelő̋ szakértelme létfontosságú a mindenkori kormányok által kidolgozott stratégiák, akciótervek, programok hatékony végrehajtásához.
A növekvő népesség és a gyors ütemű gazdasági növekedés jelentősen megnöveli a természeti erőforrások és infrastruktúra fejlesztése iránti igényeket. A mindenkori kormányok számára kulcsfontosságúvá vált minél előbb hatékony megoldásokat találni a növekvő igények kezelésére. Éppen erre való tekintettel az állam egyik kiemelt feladata a stratégiák megalkotása, a stratégiai tervezés és annak véghezvitele. Álláspontom szerint a fenntartható fejlődés nem csupán egy elérendő és kívánatos cél, hanem egyidejűleg egy eszköz is az államok részére, melyet stratégiai eszközként használhatnak. Az állam szerepe felelősséget vállalni polgárai jólétéért, úgy a közeli, mint a távoli jövőt tekintve egyaránt. A fenntarthatóság, mint stratégiai tervezési eszköz épp ebben lehet az állam (gyakorlatban természetesen annak vezetői) segítségére, az államigazgatás minden szintjén.
Egyfajta stratégiaként jellemezhető a Magyar Kormány 2018-ban elfogadott Nemzeti Klíma- és Energiaterve is[1]. Az Európai Bizottság 2016. november végén hozta nyilvánosságra az ún. Téli Energia Csomagot (Energy Winter Package), ami több új klíma- és energiapolitikai szabályozási javaslat mellett Nemzeti Energia- és Klímaterv (röviden NEKT) kidolgozását kérte a tagállamoktól, egységes módszertan alkalmazása mellett, egységes tartalommal. A Bizottság állásfoglalása szerint a NEKT támaszkodhat a tagországok hatályos klíma- és energia stratégiáira, cselekvési terveire, ha azok összeegyeztethetők az EU 2030 klíma- és energiapolitikai céljaival, illetve a Párizsi Megállapodásból fakadó üvegházgáz kibocsátás csökkentési kötelmekkel[2].
A magyar NEKT-ben azonban mindössze 40%-os kibocsátáscsökkentési célérték szerepel. Ezt egyébként már 2013-ban elért az ország (elsősorban a szocialista ipar összeomlása miatt), csak a növekvő szennyezés miatt ez megint visszaesett 33 %-ra. Az Európai Uniós 55%-os, valamint a tudós társadalom által tanácsolt 60-65%-os kibocsátáscsökkentési értékektől messze elmarad a hazai célszám.
Kérdés tehát, hogy milyen eszközökkel kényszeríthető rá a döntéshozói réteg ambiciózusabb vállalások megtételére, és azok megtartására.
Dr. Bartuszek Lilla Judit
[1] Nemzeti Klíma-és Energiaterv, Innovációs-és Technológiai Minisztérium (2018) – https://ec.europa.eu/energy/sites/ener/files/documents/hu_final_necp_main_hu.pdf
[2] Magyarország Nemzeti Energia-és Klímaterve (tervezet), 8.o – https://ec.europa.eu/energy/sites/default/files/documents/hungary_draftnecp.pdf