Jávor Benedek, biológus, politikus, korábbi európai parlamenti képviselő, a Párbeszéd Magyarországért párt tagja. Kilépéséig a Lehet Más a Politika (LMP) választmányi tagja és szóvivője, 2012. januárjáig a párt parlamenti frakcióvezető-helyettese, azt követően frakcióvezetője, a 2010-es önkormányzati választáson pártja főpolgármester-jelöltje volt.
A Párbeszéd Magyarországért megalakulásakor (2012) a párt egyik társelnöke volt. 2014-ben az Európai parlamenti választásokon az Együtt-PM választási szövetség jelöltjeként indult és mandátumot szerzett, 2019-ig képviselő volt az Európai Parlamentben. 2020. január 1-től a főváros brüsszeli képviseletének vezetője.
Fenntartható Városok: Az utóbbi időben számos hazai fenntarthatósági programmal találkozhattunk, legyen szó fenntarthatósági expóról és világtalálkozóról, zöldbusz programról, vagy éppen a család szerepének és a fenntarthatóságnak az összekapcsolásáról. Ugyanakkor többek között a Nemzeti Fenntartható Fejlődési tanács előrehaladási jelentései is kiemelik: számos területen az uniós átlag alatt állunk a zöld átállás tekintetében. Kijelenthetjük, hogy tényleg zöld úton jár Magyarország?
Jávor Benedek: Magyarország számára nem az a kérdés, hogy az uniós átlaghoz képest, hogy állunk, jobban vagy rosszabbul. Az a fontos, hogy Magyarország önmagához képest hogyan áll, illetve ahhoz képest, ahova el kéne jutnunk. Ez pedig azt jelenti, hogy az ökológiai krízis és a klímaválság jelentette feladatokkal kell összemérni azokat a tényleges intézkedéseket, amelyek Magyarországon megvalósulnak. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy Magyarország honnan jött. Nyilvánvaló, hogy nem lehet például párhuzamba állítani Dániát Magyarországgal. Teljesen más háttérrel, más lehetőségekkel érkeztünk a klímaválságba, és ennél fogva az a legfontosabb, hogy Magyarország önmagához képest hol tart és merre halad előre.
Ebből a szempontból Magyarországról sajnos nem mondható el, hogy zöld úton jár. A 2050-es dekarbonizációs cél egy európai uniós cél, de valójában nem azért szükséges megvalósítani, mert ezt a “brüsszeli bürokraták” kitalálták, hanem azért mert ha Európa és a világ nagyobb része 2050-re nem tudja elérni a nettó karbonsemlegességet, és általában az üvegházhatású gáz (ÜHG) semlegességet, akkor nem fogjuk tudni a klímaváltozást kezelhető keretek között tartani. Így tehát nem tudjuk teljesíteni a Párizsi Egyezményben vállalt célokat, azaz a globális átlaghőmérséklet 2 Celsius fokos, de lehetőség szerint inkább 1,5 Celsius fokos globális emelkedésen belül tartását. Ezeket a célokat sem hasraütés-szerűen vagy öncélúan állapították meg, hanem azért, mert a ma rendelkezésünkre álló tudomány szerint körülbelül ez az a mértékű átlaghőmérséklet emelkedés, ami még az emberi civilizáció és társadalom által kezelhető. Mindez természetesen hatással van a minket körülvevő ökoszisztémákra, természeti rendszerekre és a társadalomra is.
Nem az a kérdés, hogy az Unió mit ír elő vagy hogy állunk a többi uniós tagállamhoz képest hanem hogy a klímaválság szempontjából hova kéne eljutnunk, és ez egyértelműen a 2050-es dekarbonizáció. Innét lehet visszakövetkeztetni arra, hogy Magyarországnak ennek a célnak az eléréséhez milyen pályát kellene bejárnia, valamint hogy ezen a pályán most hol tartunk. Ebből a szempontból Magyarország nincsen jó helyzetben.
Nem csak alacsony a magyar klímacélkitűzés (egy, a 2050-es klímasemlegességhez vezető lineáris pálya alapján kívánatos 56-57% helyett a 40%), de ahol most tartunk, az egy körülbelül 32% körüli kibocsátás csökkentés 1990-hez képest. Ennek a döntő többségét gyakorlatilag az 90-es évek első felében hoztuk össze a szocialista nagyipar összeomlásával. A 90-es évek közepétől kezdve a magyar kibocsátások lényegében stagnáltak, tehát nem tudtunk további kibocsátás csökkenést elérni. Nagyjából 2014. óta pedig nem hogy csökkennek a kibocsátások, hanem trendszerűen markáns növekedésnek indultak.
Tehát egy eleve túl alacsony célkitűzés jellemzi Magyarországot a kibocsátáscsökkentés területén és ráadásul még ennek a túl alacsony célkitűzésnek sem a megvalósítása felé haladunk, hanem éppen az ellenkező irányba.
F.V: Az Európai Bizottság 2021 júliusában előterjesztette a közösség megemelt klímaambícióinak elérését célzó javaslatcsomagját, melynek alapjául a korábban, még 2020 decemberében elfogadott, 40-ről 55 százalékra megnövelt 2030-as kibocsátási célkitűzés szolgált. A magyar kormány érvelése szerint „a jogszabály várható környezetvédelmi hatása csekély, azonban jelentős energiaár növekedéshez vezet, súlyos terhet ró a családokra, nem veszi figyelembe a tagállami különbségeket, társadalmi támogatottsága pedig alacsony.” Ezen ellenérvek tükrében hogyan foglalná össze a magyar álláspontot az uniós klímatörekvésekhez és az ehhez kapcsolódó célokhoz?
J.B.: Néhány kiragadott számot szoktak lobogtatni, például a magyar 32% körüli kibocsátáscsökkenést ’90-hez képest, és azt mondják, hogy ez nagyobb, mint több nyugat európai országnak az 1990-hez képest bekövetkező kibocsátás csökkentése, tehát mi klímabajnokok vagyunk. Ez azonban a valósággal éles konfliktusban áll, hiszen valójában ez nem a klímaerőfeszítéseink következménye. Magyarországon a ’90-es évekig egy olyan elavult szerkezetű ipar működött, amely Nyugat-Európában már a ’60-as, ’70-es években leépült. Mi 20-30 év késéssel mentünk át azon a dezindusztrializációs folyamaton, amely a nyugat-európai országokban sokkal korábban megtörtént. Gyakorlatilag egy megkésett modernizáció zajlott Magyarországon. Ennél is nagyobb baj, hogy az irány meg rossz. Nem kicsit rossz, hanem pont az ellenkezője annak, aminek lennie kéne. Tehát a magyar kibocsátások több mint fél évtizede következetesen növekednek. Egész egyszerűen teljesen rossz irányba halad az ország.
A Fit for 55 csomaggal kapcsolatban, sok mindent mond a kormányzat, ezek megint eléggé légből kapott állításoknak tűnnek, illetve erős csúsztatások vannak benne. Az, hogy mekkora a csomag társadalmi támogatottsága, ezt nem tudom, hogy ki mérte meg, de mindenesetre a csomag mind az Európai Tanácsban, mind az Európai Parlamentben elég széleskörű támogatást élvez. Nem tudom, hogy lehet nagyobb társadalmi támogatást szerezni egy ilyen javaslathoz, mint úgy, hogy a közvetlenül választott európai parlamenti képviselők, akik képviselik az európai polgárokat, az ő többségük támogatja ezt a csomagot. Bizonyos részletekről lehet vitázni és kell is, fognak is, zajlanak ezek a viták, de az európai intézményekben egyértelműen többségi támogatása van a csomagnak.
Abban a kérdésben pedig, hogy milyen terhet ró a háztartásokra, itt megint egy erős csúsztatást érzek, hiszen az Európai Bizottság a csomag egyik sarokkövének éppen a társadalmi igazságosságot tette meg, azzal, hogy a klímaátmenetnek szociálisan igazságosnak, méltányosnak kell lennie, és ehhez nagyon komoly eszközöket is társított. Továbbá nagyon is figyelembe veszi a tagállami különbségeket, hiszen a kibocsátás csökkentési intézkedések, célok, elvárások jelentősen különböznek az egyes tagországok tekintetében. Nincsenek is például kibocsátás csökkentésre megállapított egyéni kötelező tagállami célok, hanem be kell nyújtani a nemzeti energia és klíma terveket (NEKT), és azokat értékeli a Bizottság. Ezek nagyon különböző vállalásokat tartalmaznak, akár a megújuló energiaforrások részaránya akár az energiahatékonyság területén akár az ebből következő kibocsátás csökkentés területén.
Az európai klímapolitikai eszközök is nagyon testreszabott célokat fogalmaznak meg a tagállamok számára és ráadásul a célok teljesítéséhez rendelkezésre álló uniós forrásokat is döntő többségükben az alacsonyabb fejlettségű tagállamokra összpontosítják. Az európai regionális fejlesztési alap, kohéziós pénzek, strukturális alapok, de akár az európai szociális alap forrásainak nagy része a közép – és kelet európai, illetve a mediterrán országokra koncentrálódik, és egyre növekvő részüket klímaintézkedésekre kell fordítani (a Helyreállítási Terv 40%-át, a kohéziós politika forrásainak a korábbi 20 helyett 25%-át), hogy ezek a források elsősorban éppen ezeket az országokat segítsék, hogy azok teljesíteni tudják a közös európai klímacélok eléréséhez szükséges nemzeti célkitűzéseket.
Éppen a tagállami különbségek figyelembevétele érdekében hozták létre az Igazságos Átállás Mechanizmust (Just Transition Mechanism), amin belül egy külön alap van azoknak a tagállamoknak, ahol a fosszilis energiaforrások jelentős szerepet kapnak még ma is az energiatermelésben illetve például a foglalkoztatásban. Itt célzott forrásokkal segítik a gazdaság átstrukturálását, hogy az minimális szociális hatásokkal járjon.
Továbbá a társadalmi igazságosság érdekében az unió létrehozott egy Szociális Klímaalap (Social Climate Fund) nevű alapot is, amiben összesen több mint 70 milliárd eurót töltenek bele alapvetően az unió kvótakereskedelmi rendszeréből származó bevételekből. Ez őrületes mennyiségű pénz. És ez a szociális klímaalap éppen annak érdekében fog a tagállamok rendelkezésére állni, hogy a klímaátmenet esetleges vagy várható szociális hatásait kompenzálni tudják.
FV.: A központi fenntarthatósági törekvések mellett elengedhetetlen a lakosság, a civil és az üzleti szféra ösztönzése, szemléletformálása is. Milyen szerep jut a lakosságnak, a civil társadalomnak ebben a folyamatban? Melyek azok a hazai programok, kezdeményezések, melyek elindíthatják, segíthetik a lakosság, vállalkozások törekvéseit a fenntarthatóbbá válás során?
J.B.: Nyilvánvaló, hogy a fenntarthatóságra való átállást nem lehet kizárólag kormányzati intézkedésekkel megvalósítani. Ez nem fog úgy menni, ha a társadalom nem áll ezek mellé az intézkedések mellé. Csak egy példát hadd említsek. Franciaországban a sárgamellényes mozgalom, ami gyakorlatilag évekre politikai válságot idézett elő Franciaországban, egy klíma szempontból kívánatos üzemanyag-adó elleni tiltakozásként indult. Ez iskolapéldája annak, hogy egy rosszul kitalált, rosszul bevezetett és rosszul kommunikált klímapolitikai intézkedés hogyan tud széleskörű politikai válságot előidézni. Éppen ezért szerintem elengedhetetlenül fontos, hogy a klímaátmenet úgy valósuljon meg, hogy eközben a lakosság bizonyosságot szerez arról, hogy ennek a terhei nem fognak elviselhetetlenül nehezedni a társadalomra. Mi több, a klímaátmenetben inkább a lehetőséget próbálja megmutatni az állampolgároknak, hogy részesévé tudjanak válni ennek a folyamatnak. Így például széleskörű épületfelújítási programok révén csökkenhet a lakások energiafelhasználása, és ezzel tartósan alacsony rezsiköltségek jelentkezhetnek vagy a zöld gazdaság kialakításával párhuzamosan új klímabiztos munkahelyek jönnek létre, amelyeket nem fog elsodorni a következő gazdasági válság vagy nem fognak áldozatul esni az elkerülhetetlen klímaátálláshoz szükséges politikai intézkedéseknek. A kérdés az, hogy ezeket meg tudjuk-e mutatni a társadalomnak. El tudjuk-e hitetni, hogy ezek a pozitív hatások lesznek többségben, és meg tudjuk-e nyerni ezeknek a megvalósításához a társadalom támogatását.
„És még egy fontos gondolat: a zöld átállásnak nem az a célja, hogy az egyébként is jó helyzetben lévő társadalmi csoportokat még jobb helyzetbe hozza, hanem éppen az, hogy a leginkább kiszolgáltatott és a leghátrányosabb helyzetben lévő társadalmi csoportok jussanak hozzá azokhoz a támogatásokhoz, aminek révén ők is a klímaátállás részeseivé tudnak válni.”
Január elején mutattunk be egy Igazságos Zöld Átállás nevű munkaanyagot, amely egy közvélemény kutatás alapján arra a kérdésre kereste a választ, hogy a magyar társadalom hogyan vélekedik a klímaátmenetről, a klímaváltozás elleni fellépésről, milyen várakozásaik, milyen elvárásaik vannak. Ezen közvéleménykutatás alapján a magyarok többsége meglepően pozitívan áll hozzá a klímaátmenethez.
Továbbá, a munkaanyag szakpolitikai javaslatokat fogalmaz meg azt illetően, hogy hogyan lehet ezt a klímaátmenetet szociálisan igazságossá tenni, illetve hogy milyen intézkedésekkel lehet azt elérni, hogy ez folyamat javítsa a társadalmi szolidaritást, ne pedig a társadalmi szakadékot mélyítse.
F.V.: Januárban indult podcast sorozatunkban a települési fenntarthatóság kérdéseit kiemelten elemezzük. Mennyire jelenik meg hangsúlyos elemként Magyarországon a települési fenntarthatóság? Utalva az Ön által az imént említett társadalmi különbségekre, illetve a zöld átállásnak ebben a megosztásban való szerepére, Ön hogy látja, melyek azok a tevékenységi körök, tématerületek, melyek elsősorban a települések (önkormányzatok) kezében vannak és amelyek helyi szinten is hozzájárulhatnak a fenntarthatósági prioritások eléréséhez?
J.B.: Nagyon nehéz elválasztani egymástól a települési, az országos vagy akár az uniós szinteket, hiszen ezek szorosan összekapcsolódnak egymással. Egy város kitűzheti célul, hogy intenzív épületenergetikai felújítási programot indít, de hogyha erre nincsen országos program és nem állnak rendelkezésre uniós források, akkor a magyar önkormányzatok önmagukban ezeket nem lesznek képesek megvalósítani. Egy ilyen konstrukció akkor lesz működőképes, ha olyan országos program indul, amelyik a települések – a városok és a vidéki települések – szempontjait egyaránt figyelembe veszi.
Fontos megjegyezni, hogy a gyakorlatban az uniós klímacélok megvalósítása is a városokban dől el, hiszen az ÜHG kibocsátásoknak több mint háromnegyede a városokban történik. Az, hogy a városok hogyan tudnak teljesíteni saját dekarbonizációs céljaik megvalósításában, az döntően befolyásolja azt, hogy az Európai Unió egésze – és persze a tagállamok külön- külön is – képesek lesznek- e teljesíteni ezeket a célokat.
Visszatérve az eredeti kérdésre (hogy látja, melyek azok a tevékenységi körök, tématerületek, melyek elsősorban a települések (önkormányzatok) kezében vannak), mindenekelőtt a település- és területfejlesztés és a települési közlekedés területei emelendők ki. Kulcsfontosságú, hogy településeinket dekarbonizáljuk és klíma-alkalmazkodóvá tegyük.
[/et_pb_text][/et_pb_column]
[/et_pb_row]
[/et_pb_section]